Becsukta a szemét, hogy ne legyen olyan vastag teher az a sok látnivaló, a feldolgozandó vizuális csodák.
Írni kéne, mondja, s valamit babrál a fényképezőgépén.
Írni, hagyom rá, majd elbizonytalanodom, mint hajnali fénysugár, hogy süthet-e már. Nem, azt inkább nem, tiltakozom, a papír nagyon nehéz, s nekünk nincs maradásunk annál a formánál, ami ennyire magának való. Hogy én állandóan a szavaim súlya alatt sajnáltassam magam, hogy megint nem sikerült leírni, amit már annyiszor, s mindig olyan közel, na azt nem.
Inkább dadogjunk fotókkal.
Jó, de akkor ne mozogj.
S a szeme gondolkozott helyette.
