szitáló

Anya, játszani akarok. Az esőcseppek rácsai mögött hülyén feszül rajtam a rabruha, kicsinek érzem magam, ostobának és felejthetőnek. Sziluettmagány, nézd, anya, az egész város szürke masszává ázik, festettszőke tincsek tapadnak a ribancos néni arcához, pára tapad a tüsifrizurára. Az egyik buszvezető röhögve belehajt a tócsába, biztos a Peti apukája ez, akit utálunk. Múlt héten a legjobb barátom volt, de akkor még nem is esett ennyire. Mennydörög, de nem félek, nagyfiú vagyok már, egyedül kötöm be a cipőmet, kedves vagyok a hülye lányokkal, ilyesmi. Köszönöm, anyu, hogy hoztál almát, nézd, ez az alma fiú. Majd később elmagyarázom, engedj ki ebbe a fantasztikus esőbe, mert én is olyan szürke és ázott akarok lenni, mint a felnőttek. Én is olyan fölöslegesen akarok szaladni az eső elől, aztán morogni, hogy mégis eláztam. Játszani akarok, anya, kérlek.

club de suicide

A menetszél fékez, még csukva vannak az ajtók, ezt se tudom már használni, mert már megáll, csörömpölés gyűlik, csikorognak a sínek, majd a heves zakatolás után csönd lesz, a civilizáció zaja agresszív, ahogy az egész kultúra is az, mire ez a nagy várás, mire fel a megalázkodás, erről szól az élet, éhes vagyok, már mindegy, szomorú vagyok, de most utoljára, jó lett volna látni a tengert, összefolynak a városok, gyerek vagyok még, dacból se megyek már haza, hogy kezdődjön újra a robot, kiégnék megint és elkeserednék, hogy ennyi volt az álmom, ennyi volt minden, amit ígértetek, nyugdíjas vagyok és macskaszagú a hajam, ókori görög hetéra vagyok és nem értem, miért cserélték a dór oszlopokat erre a szürke fémpaneles szarra, semminek nincs értelme, egyszerű törvény, hogy a nap felkel mindig, a neon örökké világít, s minden metró után jön a következő, az a pár lépés egyszer nagyon könnyű lesz.